A mai Magyarország területén élő szlovákok elődei a 17. század végétől, több hullámban érkeztek a török hódoltság idején elpusztított, elnéptelenedett területekre a felső-magyarországi túlnépesedett, éhínségtől és vallási villongásoktól sújtott vármegyékből. Az úrbéri engedmények, a szabad vallásgyakorlás és szorgalmas munkájuk nyomán falvak és városok százait alapították, vagy telepítették újra. Többek között Békéscsabát, Szarvast, Kiskőröst, Nyíregyházát, Tótkomlóst, vagy a mai romániai határvárost Nagylakot, de jelentős és életerős szlovák nyelvszigeteket hoztak létre a szerbiai Vajdaságban is.
Az egykori szlovák telepesek szekereiken nemcsak népes családjukat, kis vagyonkájukat és szerszámaikat hozták magukkal, hanem tanító lelkészeiket és imakönyveiket is. Mindennapi kenyerükért termőre fordították a szikes alföldi mocsarakat, a dombságokon szőlőt termesztettek, a hegyvidékeken követ és szenet bányásztak, az erdőkben fát termeltek és üveghutákban, mészégető kemencéknél, szénégető boksáknál robotoltak. Adottságaikhoz, lehetőségeikhez mérten taníttatták a gyermekeiket, evangélikus, katolikus templomokat emeltek. Egyre nagyobbakat és szebbeket, amelyek legtöbbje ma is szolgálja és büszkeséggel töltheti el utódaikat. Különösen a békéscsabai evangélikus nagytemplom, amely egész Közép-Európában párját ritkítja!
A tanulásra fogott gyerekekből az ország szellemi felemelkedését szolgáló jeles személyiségek váltak, mint például a szarvasi evangélikus lelkész, felvilágosult agrártudós, az első gyakorlati mezőgazdasági iskolát alapító Tessedik Sámuel, vagy tótkomlósi lelkész kortársa Wallaszky Pál, aki az első magyarországi irodalom- és művelődéstörténeti munka szerzője. A cinkotai lelkész, Petényi Salamon a magyar tudományos madártan és őslénytan megalapítója volt, míg a békéscsabai lelkész Haan Lajos, 1848-as nemzetőr, a Magyar Tudományos Akadémia történész tagja elsőként publikált kétnyelvű várostörténeti monográfiát. Mindmáig nagy tisztelet övezi a békéscsabai Áchim L. András agrárpolitikus, országgyűlési képviselő emlékét, Melich János szarvasi nyelvtudós, az MTA főkönyvtárnoka munkásságát, s határon innen és túl nagy népszerűségre tett szert a Kossuth-díjas szarvasi operaénekes, Melis György.
A magyarországi szlovákok hajdan úgy váltak ki egy országban maradva anyaetnikumukból, hogy annak nemzetté formálódása, nyelvének szabályozása – a magyarságéhoz hasonlóan – még el sem kezdődött. Ezért őriznek mindmáig páratlan archaikus nyelvi és néprajzi értékeket. Az első világháborút követően, Csehszlovákia létrejöttével, a földrajzi távolságot új államhatár is tetézte. A magyarországi szlovákság nemzeti kisebbséggé vált, amelynek identitását a folytatódó magyarosító politika egyre gyengítette. A második világháborút követő csehszlovák-magyar lakosságcsere során 73 ezer hazai szlovák települt át, ami nemcsak számbeli veszteséget jelentett, hanem a korábbi zártabb szlovák közösségek megbontását is. A szocializmus évtizedei felszámolták az önszerveződő, egyesületi tevékenységeket. A lenini nemzetiségi kirakat-politika jegyében maradt egy pártirányítással működő országos szlovák szövetség tagság nélkül, amely a népi kultúra, hagyományápolás, később az irodalom terén is igyekezett kibontakozni. Az egyetlen szlovák nyelvű hetilap olvasótábora egyre fogyatkozott. A 70-es években létrehozták a gyakorlatilag nem hallható szlovák rádióadást, tíz évvel később az igen csekély műsoridejű nemzetiségi televíziós magazint. A néhány iskolában beindított szlovák tanítási nyelvű oktatást 1961-ben felszámolták, helyette öt kétnyelvű iskola maradt az országban. A többi, heti két-három órában szlovák nyelvet oktató általános iskola száma folyamatosan apadt. Ezek hatékonysága – beleértve a főiskolai és egyetemi tanszékek, szlovákiai továbbtanulási lehetőségek kihasználását – egyenes arányában csökkent a családokban tapasztalt nyelvvesztéssel. Nagy vonalakban ilyen helyzetben találta a magyarországi szlovákságot a rendszerváltozás, amikor az 1990-es népszámlálás során már csak 10 459 személy vallotta magát szlovák nemzetiségűnek.
A társadalmi reformok azonban a nemzetiségi közéletben is éreztették hatásukat. A Magyarországi Szlovákok Szövetsége megújult, s Békéscsabán létrehozta az ország első nemzetiségi kutatóintézetét. Közben sorra alakultak a bíróság által bejegyzett országos, regionális és helyi szlovák civil szervezetek, amelyek száma napjainkban meghaladja a három tucatot. Emellett számos táncegyüttes, énekkar és zenekar tett szert jogi személyiségi státuszra, de közel félszáz kulturális csoport, pávakör és szlovák klub működik az országban enélkül is.
A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény parlamenti jóváhagyása 1993-ban új fejezetet nyitott a hazai nemzetiségek, így a szlovákság életében is. Főként a kisebbségi önkormányzati rendszer létrehozásával, a helyi és országos, később megyei testületek merőben új törvényi jogosítványaival, rendszeres és egyre szakszerűbb tevékenységévével, s nem utolsó sorban garantált, bár szerény mértékű költségvetési támogatásával. A kedvezőbb körülmények között a szlovák önkormányzatok és civil szervezetek együttműködése olyan társadalmi pezsdülést eredményezett, amelynek következtében a 2011. évi népszámlálás során már közel 70 százalékkal több, 17 692 személy vallotta magát szlovák nemzetiségűnek.
A legutóbbi, 2010 októberében megtartott helyi kisebbségi önkormányzati választások nyomán 122 szlovák négy fős testület alakult meg országszerte. Ezek tagjai, az elektorok a következő év januárjában megválasztották az Országos Szlovák Önkormányzat 29-tagú közgyűlését, valamint a főváros és öt megye (Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Komárom-Esztergom, Nógrád és Pest) szlovák önkormányzatát.
Az új kisebbségi törvény további fontos vívmánya a kulturális autonómia megteremtésének lehetősége volt, amelynek jegyében a nemzetiségi önkormányzatok intézményeket vehettek át, alapíthattak és működtethettek. Helyi szinten ez néhány tájház és regionális kulturális központ birtokbavételével (Békéscsaba, Tótkomlós, Bakonycsernye, Medgyesegyháza), de főként mintegy további 30 szlovák falumúzeum és tájház működtetési jogának átvételével valósult meg.
Az Országos Szlovák Önkormányzat (OSZÖ) az ezredfordulón kezdte meg intézményrendszerének létrehozását. Elsőként a szlovák szövetségtől vette át a Ľudové noviny hetilap, majd a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetének alapítói jogát. Ezt követte a Vertigo Szlovák Színház átvétele, majd a Szlovák Dokumentációs Központ és az immár tíz helyi székhellyel működő Szlovák Közművelődési Központ megalapítása. Fokozatosan kerültek az OSZÖ fenntartásába a Szarvasi, Békéscsabai és Sátoraljaújhelyi két tanítási nyelvű iskolák, de az ország többi szlovák nyelvet oktató intézményének is nyújt szakmai támogatást a Békéscsabán alapított Szlovák Pedagógiai Módszertani Központ. A szlovák tájházakat működtető nemzetiségi önkormányzatok szakmai és anyagi támogatására jött létre a Legatum közhasznú gazdasági társaság, amely azóta a szlovák hetilap és kalendárium kiadói teendőit is ellátja. A jogi lehetőségek mentén ez a gazdasági társaság hozta létre a Magyarországi Szlovákokért Közhasznú Alapítványt, amely a gimnáziumi beiskolázást célzó ösztöndíjrendszert működtet.
Az Országos Szlovák Önkormányzat a magyarországi törvényi és pénzügyi garanciáknak köszönhetően hivatalával együtt jelenleg 10 költségvetési intézmény, egy gazdasági társaság és egy közhasznú alapítvány fenntartója. Működéséhez jelentős diplomáciai, szakmai és anyagi támogatásban részesül Szlovákiától, szoros együttműködést alakított ki a romániai és vajdasági szlovákok szervezeteivel, a Határon Túli Szlovákok Világszövetségével, valamint az Európai Kisebbségek Föderatív Uniójával is annak érdekében, hogy az egykori szlovák telepesek mai utódai megőrizzék, gyarapítsák és átörökítsék kultúrájukat Magyarországon.