A XVIII. század végén az értelmiségi réteg (kis- és középnemesek, városi polgárság) kezdett el elsőként kiállni a nők művelődéshez való joga mellett, valamint feszegetett ma is aktuális kérdéseket, úgy, mint egyenjogúság és a nők részvétele a közéletben. A nők iskoláztatásáról – amely akkoriban még korántsem volt azonos szintű a férfiakéval – legelőször a Ratio Educationis (1777) tett említést. A leánynevelésből hamarosan közügy lett és hatalmas vitákat váltott ki. Az oktatásról szóló 1845-ös rendelet már fiúk és lányok számára is kötelezővé tette az elemi alsó két osztályának elvégzését, az 1868:XXXVIII. tc. pedig már 6-12 éves korig tartó kötelező iskoláztatást írt elő (6 osztályos elemi iskola), ezt követhette felsőbb népiskola, és a polgári iskola, ahol a képzési idő viszont alacsonyabb volt a lányok számára.
Leány-középiskolák létrehozását, valamint a tanulmányok elvégzéséhez (18 éves korukig) szükséges idő biztosítását követelte többek között a Veres Pálné Beniczky Hermin vezette Országos Nőképző Egyesület. Az ügyet több politikus is felkarolta (pl. Trefort Ágoston kultuszminiszter), és az 1870-es évektől a lányok polgári, valamint felsőbb leányiskolában, tanítónőképzőben és ún. leánynevelő intézetben tanulhattak – amelyek még mindig inkább „háziasszonyképzőnek” minősültek, mintsem valódi, alkalmazható tudást nyújtó intézményeknek. A lányoknak az érettségit is csak 1883-tól engedélyezték. A század végén pedig még mindig nem voltak leánygimnáziumok, ezek csak az 1890-es évek végétől nyíltak meg (Hugonnai Vilma is támogatta ezt az új képzési formát). Az első valódi, leánygimnáziumi érettségi 1900 júniusában zajlott. A leány-középiskolákat az 1926/XXIV. törvény szabályozta, a nők polgári iskolájáról pedig az 1927/XII. tv. rendelkezett (Klebelsberg Kúnó volt ekkor a miniszter). A nők felsőoktatásban való részvétele a XIX. század közepétől (sőt, egyéni „akciók” keretében még régebben) napirenden volt, különösen azért, mert mind a gazdasági, mind a társadalmi körülmények változtak, nem beszélve a lányok oktatásának kiszélesedéséről. Legelőször, 1895-ben Wlassics Gyula kultuszminiszter nyitott meg felsőoktatási intézményeket a tanulni vágyó nők előtt. Szándéka a felsőoktatás „egész pályás” megnyitása volt a lány diákok részére, azonban ehhez Ferenc József nem járult hozzá.
Ma Magyarországon a nők iskolai végzettsége általánosságban valamivel magasabb, mint a férfiaké. A nők nagyobb százalékának van középfokú (52,6%), illetve felsőfokú végzettsége (52,6%), mint a hasonló korú férfiaknak. A lányok a gimnáziumokban jelentősen felül, a szakiskolákban alulképviseltek. Ez azt jelenti, hogy a lányok inkább általános középfokú képzést kapnak, és ritkábban tanulnak szakmát ezen a szinten. Az oktatás jelenleg Magyarországon nemek szerint szegregált, ami főleg a szakoktatásban és a felsőoktatásban érzékelhető. A statisztika azt mutatja, hogy akadnak bizonyos területük, amelyekben a férfiak számbeli fölényben vannak: ilyenek többek között a természettudományok, az informatika, a műszaki tudományok, a mezőgazdaság és az állategészségügy
Jogi helyzetüket illetően a nők a magyar történelem folyamán a férfiakénál szűkebb korlátok közé voltak szorítva. Házasságkötésükkel váltak nagykorúvá (14 éves koruk előtt csak apjuk beleegyezésével házasodhattak), férjük családi nevét viselték. A legnagyobb probléma az volt, hogy bár bizonyos jogokat birtokoltak, de nem gyakorolhatták azokat – legjobb példa erre a nő vagyonával való rendelkezés: lehetett önálló vagyona házassága fennállása alatt is, ám azon férje haszonélvezeti joggal bírt. Különbség mutatkozott az öröklési jogban is: a polgárok, földművesek, kereskedők feleségeinek járt csak a vagyon fele a férj halála után, a magasabb egzisztenciájú férjek feleségeinek nem.
Ami a politikai jogokat illeti, a női szavazati jog melletti kampány már az 1840-60-as években felütötte a fejét, amikor több megye delegáltja is követelni kezdte, de az igény még nem jutott többségre ekkoriban. Mind az 1848:V. tc., mind az 1874:XXXIII. tc. kihagyta a nőket a választók köréből, ugyanígy az 1913:XIV. tc. is. 1918-ban az I. Néptörvény – korlátozottan ugyan, de – megadta a női választójogot. A Tanácsköztársaság idején (1919. április 2-től) általános és a férfiakkal egyenlő választójogot kapott minden 18 évesnél idősebb nő, mely jogukat viszont az 1925/XXVI. és az 1938/XIX. törvény korlátozta. A magyar nők általános, (a férfiakkal és egymással) egyenlő, titkos választójogot 1945-től gyakorolhattak véglegesen.
Fontos kiemelni, hogy „a nők” nem homogén és egyérdekű társadalmi csoport: a társadalmi és jövedelmi hátrányok a gyermekszülés után szignifikánsabban jelentkeznek a nők életében, különösen, ha a kettős terhelés (mind a családi kötelességek, mind a munkahelyi kötelességek) kettős szorításában kénytelenek helytállni.
A nők szervezkedése a XX. század elején lett kiemelkedően intenzív. A nőmozgalom három jelentős főirányban aktivizálódott a politikai terepen:
- Keresztény-katolikus: Szociális Missziótársulat (Farkas Edit);
- Feminista – a női választójogért és jogegyenlőségért küzdők (Szüfrazsettek): Feministák Egyesülete (Schwimmer Rózsa);
- Szociáldemokrata: Magyarországi Szociáldemokrata Párt (Gárdos Mariska).
A szocializmus időszaka nem kedvezett a női szerveződéseknek. Egyrészt, felülről szervezett keretek között akarta megoldani a nőmozgalmakat, amellyel többek között ki akarta pipálni az egyenjogúság problémáját, és ki akarta fogni a szelet az alulról kezdeményezett, nehezen ellenőrizhető civil női tömörülések vitorlájából. Ezzel az ún. „nőmozgalmak” éppen alulról szerveződő, mozgalmi jellegüket veszítették el. Emellett a „nyugati” nőmozgalmakat illetően végig tájékozottsági homályban tartotta a női népességet az emancipáció nemzetközi állását illetően.
Tekintettel arra, hogy a női esélyegyenlőség és egyenjogúság sokféle aspektusból vizsgálható és írható elő, a jelenlegi jogi szabályozási háttér is rendkívül szerteágazó. Nemzetközi egyezmények és egyéb nemzetközi jogi aktusok védik a nőket egyebek között a rabszolgaságtól, a szexuális kizsákmányolástól, a fegyveres konfliktusok alatti bántalmazástól, a munkaerőpiaci diszkriminációtól, biztosítják politikai jogaikat, egyenlő bérezésüket, jogérvényesítési lehetőségeiket. E rendelkezéseket Magyarország is – mint ENSZ-, EU- és Európa Tanács-tag – átültette különféle jogszabályok útján.
Magyarország Alaptörvényének XV. cikke kimondja többek között, hogy
(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.
(3) A nők és a férfiak egyenjogúak.
(4) Magyarország az esélyegyenlőség megvalósulását külön intézkedésekkel segíti.
(5) Magyarország külön intézkedésekkel védi a gyermekeket, a nőket, az időseket és a fogyatékkal élőket.
A nők politikai jogaira vonatkozóan az ENSZ Egyezményt fogadott el New Yorkban 1953. évi március hó 31-én. Magyarország megerősítő okiratainak letétele az Egyesült Nemzetek Főtitkáránál, New Yorkban, 1955. január 20-án történt meg, és az Egyezményt az 1955. évi 15. tvr. hirdette ki. Az Egyezménnyel a szerződő államok megvalósítani kívánták a férfiak és nők egyenjogúságának az Egyesült Nemzetek Alapokmányában biztosított elvét, elismerve minden személy jogát ahhoz, hogy állama közügyeinek irányításában közvetlenül vagy szabadon választott képviselők útján részt vegyen, egyenlő feltételek mellett lépjen közalkalmazásba és az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, valamint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata rendelkezéseinek megfelelően egyenlő jogokat kívántak biztosítani a férfiaknak és a nőknek politikai jogok élvezetében és gyakorlásában. Az Egyezmény rögzíti, hogy a nők a férfiakkal egyenlő feltételek mellett, minden megkülönböztetés nélkül minden választáson szavazati joggal rendelkeznek; minden nyilvánosan választott, a hazai törvényhozásnak megfelelően alakult szervbe választhatók; valamint azonos joguk van mindennemű közalkalmazásra és a hazai törvényhozásnak megfelelő köztevékenység gyakorlására.
Az ENSZ Közgyűlése 1979-ben fogadta el a CEDAW Egyezményt (a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló, 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott Egyezmény). Magyarország az Egyezményt az 1982. évi 10. számú törvényerejű rendelettel ratifikálta. Az Egyezmény ratifikálása kormányzati elköteleződést jelent az emberi jogok teljes biztosítására a nők és leánygyermekek számára, valamint a nők és férfiak közötti egyenlőség elérése érdekében az akadályok lebontására és az igazságosságra. Az Egyezmény egyértelműen meghatározza, mit jelent a nőkkel szembeni megkülönböztetés, valamint menetrendet is létrehoz a nők és férfiak közötti egyenlőség eléréséhez. Magyarország az Egyezményben vállalt kötelezettségeinek megfelelően négyévente jelentést nyújt be a CEDAW megvalósulását ellenőrző Bizottsághoz. Legutóbbi jelentését a Magyar Kormány 2011 elején küldte el. Magyarország nemzetközi normák iránti további elköteleződését jelzi, hogy a CEDAW Egyezményhez csatolt Kiegészítő Jegyzőkönyvet is ratifikálta (2001. évi LX. törvény). A Kiegészítő Jegyzőkönyv megteremtette a CEDAW Egyezményben foglalt jogok megsértéséhez kapcsolódó egyéni panaszjogot. Ezáltal lehetőséget biztosít arra, hogy beadvánnyal forduljanak a Bizottsághoz a Részes Államok valamelyikének joghatósága alá tartozó egyének, egyének csoportjai, illetve a nevükben eljáró más személyek, akik azt állítják, hogy az Egyezményben rögzített valamely jogukat a szóban forgó Részes Állam megsértette. Magyarországról a törvény hatálybalépése óta két panasz érkezett a Bizottsághoz, mára mindkét panaszos ügyben megoldás született hazánk és a Bizottság konstruktív együttműködésének köszönhetően.
Az 1995-ben, az ENSZ által rendezett Nők IV. világkonferenciáján született meg a Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Terv elnevezésű dokumentum. Itt fogalmazódott meg a nők helyzete javításának felgyorsításával kapcsolatos erőteljes igény, valamint a nők és férfiak közötti egyenlőség fontossága. A Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Terv felszólítja a Kormányokat, a nemzetközi szervezeteket és a civil szférát, hogy a 12 meghatározott prioritási területen stratégiai lépéseket tegyenek. E terlületek a következőek: a nők és szegénység, nők és oktatás-képzés, nők és egészség, erőszak a nők ellen, nők és háborús konfliktusok, nők és gazdaság, nők hatalmon és a döntéshozatalban, nők és az emberi jogok, nők és a környezet, gyermeklányok, nők és a média; a nők előmenetelének intézményes mechanizmusai. A Cselekvési Terv megvalóslásáról az ENSZ tagállamai ötéves periódusokban számolnak be.
Magyarországon a nők a politikai életben alulreprezentáltak. Ahhoz, hogy egy csoport döntő befolyást fejthessen ki a politika alakulására, arányuknak el kell érnie a 30%-ot - ez az ún. kritikus tömeg. Jelenleg a hazai arányok ettől elmaradnak. A nők politikai aktivitása mára mind a passzív, mind aktív oldalról alatta marad a férfiakénak. 1998-ban még szinte azonos volt a nők és a férfiak választási részvétele (67,9% és 67,4%), viszont 2002-ben majdnem 3 százaléknyi volt az eltérés. Ennek oka lehet nem csak a politika iránti alacsonyabb szintű érdeklődés, hanem a politikai atmoszféra változása is. A legfelső szintű politikai pozíciókban a nők aránya elenyésző, ami még a parlamenti képviselők esetében is stagnál. Magyarországon 1990 óta nem változott számottevően a női képviselők aránya. Az 1995-ben az országok sorában elfoglalt 43. helyről 1998-ban a 86., 2002-ben a 103., majd a jelenlegi 123-127. helyre csúsztunk vissza. Ez a trend akkor is, ha az Európai Unió országaival vagy térségünk országaival hasonlítjuk össze magunkat. A nők politikai szerepe a döntéshozatal minden területén csekély – az önkormányzatoktól a minisztériumi hierarchiáig. 2010-ben csökkent a nők száma és aránya az előző választáshoz képest: ebben az évben 35 nő került be a parlamentbe. Legtöbb nő a FIDESZ-KDNP színeiben jutott mandátumhoz, az LMP-ben és az MSZP-ben azonos a nők száma. A parlamenti képviselők számától függően a nők aránya különböző, legmagasabb az LMP-ben, legalacsonyabb a JOBBIK soraiban.
A nők elleni erőszak visszaszorításában hazánk az elmúlt években aktív lépéseket tett, mind a jogszabályok módosítása, mind az áldozatokat támogató intézményrendszer kiépítése és fenntartása terén. Így bevezették a távoltartás jogintézményének több formáját: 2008 óta büntető törvénykönyvi tényállás a zaklatás, és a büntetőjogi kódex tervezett változtatása módosítja az erőszakos közösülés tényállását is, amely így igazodni fog a nemzetközi elvárásokhoz. Törvényi szabályozást nyert a megelőző, valamint az ideiglenes megelőző távoltartás is. A családon belüli erőszak megelőzésére és hatékony kezelésére irányuló nemzeti stratégia kialakításáról szóló 45/ 2003. (IV.16.) országgyűlési határozat és a 115/2003. (X.28.) országgyűlési határozat a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiája előírja és meghatározza a kormány feladatait. Magyarország a fentiek értelmében egyedi, állami támogatással működő intézményrendszert hozott létre, amelynek elemei a következők:
- Regionális Kríziskezelő Hálózat, amelyben jelenleg tizennégy központ működik országszerte;
- Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat, amely a nap 24 órájában ingyenesen hívható az ország minden pontjáról;
- Titkos Menedékház, amely szintén országos befogadó intézmény a legsúlyosabb esetek áldozatai számára;
- A Félutas-kiléptető rendszer, amely a minisztérium - önkormányzatok – krízisközpontot működtető civil szervezetek közötti együttműködés eredményeként önkormányzati lakást biztosít, ahol a bántalmazott öt évig lakhat, és a családot szakemberek segítik.
A korábbi erőteljes korlátozásokhoz képest a XIX. század végétől - XX. század elejétől a nők szinte bármilyen munkát végezhettek (kivéve néhány egyházi pályát, a jogászkodást, és a hatósági munkaköröket). Előtte csak olyan foglalkozások közül választhattak, amelyek közel álltak a nők által egyébként is végzett házimunkákhoz, illetve amelyek nagy mennyiségű, képzetlen, olcsó (többnyire fizikai) munkaerőt igényeltek. Az iparosodással, a gyárak megnyitásával kezdődött a nők tömeges, klasszikus értelemben vett munkába állása. Őket különösen a textil-, vegy-, élelmiszer- és nyomdaipari üzemek alkalmazták, kezdetben embertelen és kizsákmányoló módon (túl hosszú munkaidő, éjjeli munka, kevés szabadidő, felépítésükre és fizikai állapotukra tekintet nélküli foglalkoztatás, éhbér) – ezeken változtattak a később bevezetett nővédelmi intézkedések, amelyek a nők egészségét és emberi méltóságát, valamint a születendő gyermeket voltak hivatottak óvni. Ilyen volt többek között az 1872-es és az 1884-es ipartörvény, az 1876-os cselédtörvény, valamint az 1907. évi XIX. tv., amely a beteg- és balesetbiztosításokról szólt.
A gyári és fizikai munkák mellett, a nők oktatásának szélesedésével, minőségének emelkedésével és a felsőoktatás kapuinak megnyitásával (majd később, a háború miatt, a tömeges férfihalálozás okán) a foglalkoztatás terén is megnyílt a munkaerőpiac nagy része a nők előtt. Dolgozhattak a szolgáltatások területén (pl. posta, távírda), a kereskedelemben, hivatalokban, lehettek orvosok, idővel már tudósok, kutatók, mérnökök is. Manapság a keresőmunkát is végző magyar nők az első öt között vannak Európában - Litvánia, Lettország, Szlovénia, Lengyelország után-, akik a legtöbb munkaórát dolgoznak naponta (keresőmunka + háztartási munka).
A magyar nők ilyen mértékű kettős leterheltsége enyhítéséhez nagyfokú társadalmi és családon belüli szemléletváltásra van szükség.
A nők személyes és szakmai kiteljesedését nehezíti az a hagyományos felfogás és gyakorlat, miszerint a háztartás vezetése és a gyermeknevelés elsődlegesen a nők feladata. A férfiak érzelmi teljességének kibontakozását és egészséges életkilátásait pedig az gátolja, hogy a társadalom őket tartja az elsődleges családfenntartónak, és a gyermeknevelési, illetve háztartási feladatokban mellékes segítő, vagy kisebb szerepet szán nekik. Különösen az első gyermek megszületése jelent fordulópontot a párok életében, ha az alatt az idő alatt, míg az anya otthon van gyerekével, ezek a gyakorlatok rögzülnek. A gyermekek számának növekedése a nőket megbízhatatlan, míg a férfiakat megbízható munkaerőnek tünteti fel a munkaadók szemében, mivel a nők feladatának tartják a gyermeknevelést, s ezért csak „másodlagos” munkaerőnek tartja őket a munkaerő-piac. Gyakran ezeket a sztereotípiákat a nők is elfogadják megfelelő segítő szolgáltatások híján – kényszerűségből.
A gyermekgondozási feladatok mellett és a háztartáson kívül a beteg- és idősgondozás feladatai is általában a nőkre hárulnak. A beteg- és idősgondozói szakmában dolgozók is szinte kivétel nélkül nők.
A nők nagy túlterhelése kevéssé vette figyelembe a család és munka összeegyeztetési nehézségeit: a részmunkaidő nem terjedt el (az alacsony bérek és adminisztratív okok miatt), nem volt közpolitikai prioritás a gyermekgondozási és idősgondozási szolgáltatások fejlesztése. 2010-től azonban a családpolitikai szakmapolitika kiemelt államigazgatási keretet kapott, ahol épp ez az egyik prioritás.
Ami a női béreket illeti: mindig alatta maradtak a férfiakénak. A XIX-XX. század fordulóján heti- és havibérért, illetve napszámért dolgoztak. Nem csak női mivoltuk miatt kerestek kevesebbet, hanem azért is, mert ők nem minősültek „családfenntartónak”. Sokáig gondolták úgy, hogy az asszonyi keresmény csak kiegészítése a férfiénak, és mértéke eszerint is volt meghatározva. A férfiak heti bére 20-40 korona körül mozgott, a nőké mindössze 6-14 korona volt.
A szocialista rezsim az aktuális politikai érdekek szerint terelgette a nőket be a munkaerőpiacra (amikor éppen olcsó, tömeges munkaerőre volt szükség) és onnan ki (ha veszélyeztették volna azt a látszatot, miszerint nincs munkanélküliség – hiszen ekkor a férfiakat a munkában tartották, a nőket államilag támogatva gyermeket nevelni küldték).
Az otthoni és munkahelyi kötelezettségek összehangolását segítő rugalmas foglalkoztatási formák korlátozott elterjedtsége valamint a napközbeni gyermek-elhelyezési lehetőségek nehézségei – elsősorban a 0-3 éves korúak számára a bölcsődék és családi napközik hiánya – akadályát képezik a kisgyermekes nők munkaerő-piaci részvételének, gátolják a gyermekgondozási szabadságon lévők visszatérését a keresőmunkába. Éppen ezért a bölcsődék, illetve az alternatív megoldást jelentő családi napközik fejlesztése érdekében több intézkedés is történt különösen 2010 óta. A családi napközi létrehozásának feltételei egyszerűsödtek, pályázati úton támogatja a kormány családi napközik létesítését a vállalkozásoknál és egyetemeknél, a bölcsődei férőhelyek számának növelése érdekében pedig szintén jelentős uniós pályázati források nyíltak meg.
A gyermekszám növekedésével párhuzamosan csökken a fizetett munkát vállaló-vállalni tudó anyák száma. (EU-s összehasonlításban 2006-ban a három vagy többgyermekes anyák foglalkoztatási aránya a 27 tagállam átlagában 53 %, míg nálunk csak 39,1 %, és ezzel a 3. sereghajtók vagyunk Málta és Belgium után.) Ugyanakkor a gyermekek életkorának növekedésével jelentősen nő a – túlnyomó részt teljes munkaidőben – foglalkoztatott nők száma. A teljes munkaidőben való munka-leterheltséget nehéz több gyermek ellátásával összeegyeztetni. Az Európai Unióban (2009-ben) minden 3. nő, és a férfiak több, mint 8 %-a dolgozik részmunkaidőben. A részmunkaidős foglalkoztatás ugyanakkor kétarcú: önként vállalt formája munkavállalói részről megkönnyíti a gyermek- és idősápolást, kényszerhelyzetben azonban előtérbe kerülhetnek negatív vonásai: az alacsonyabb jövedelem, és a munkahelyi továbbképzésből és előmenetelből való kirekesztődés.
A részmunka elterjesztését a kormányzat járulékcsökkentéssel, a START programok kiterjesztésével, valamint az új családvédelmi törvény értelmében azzal is segíti, hogy a közigazgatás után a gazdasági szférában is kötelezővé tette a részmunka biztosítását, amennyiben ezt az érintett szülő kéri gyermeke három éves koráig.
A nők tanulásba fektetett energiáinak hasznosítása mind az országnak, mind a nőknek és férfiaknak alapvető érdeke. A magasan képzett nők azzal a nehézséggel szembesülnek, hogy az oktatásban eltöltött évek és a karrierkezdés miatt jelentősen lecsökken a termékeny periódusuk, miközben a potenciális anyaszerepek betöltése miatt a pályakezdés során is diszkriminációval szembesülnek. A magasan képzett nők munkát is és családot is szeretnének – előbb munkát és egzisztenciát, utána családot. Az alacsony iskolai végzettségűek számára pedig az eleve nehéz elhelyezkedés és/vagy visszatérési lehetőség teszi kockázatossá a gyermekvállalási döntést. A foglalkozási szegregáció mindkét formája változatlanul jelen van a munkaerőpiacon, és gátolja a nemek egyenlő esélyét. Az elérhető jövedelmek is jelentősen különböznek, és a nők által dominált szakmákban, szakterületeken sokkal kisebb a kereseti lehetőség. A vertikális szegregáció sem csökken: a nők továbbra is alulreprezentáltak a vezető pozíciókban, és a vezetői szinteken is látványos a lemaradásuk a férfiakhoz viszonyítva. A tudományos, oktatási pálya szegregációja ugyanezt a képet mutatja, így az oktatásban résztvevő fiatal lányok kevés modellt láthatnak a munka és a családi élet/magánélet összehangolására.
A szegregációval szorosan összefüggő jelenség a nők kereseti hátránya. (Nettó havi átlagkereset 2008-ban nőknek: 115 119 Ft, férfiaknak 128 615 Ft, a fizetési olló jobban nyílik szellemi foglalkozásúak esetén: nőknek 134 993 Ft, férfiaknak 186 797 Ft). A nők kereseti lemaradását nagyban befolyásolja a gyermekvállalás, illetve a gyermekvállalás következtében a munkaerőpiactól távol töltött idő. A visszatérési nehézségek mellett a bérveszteség is jelentős, a magasabb iskolai végzettségű és beosztású csoportoknál egyre nagyobbra nyílik a nemek közötti kereseti olló.
A kisvállalkozók nem szeretnek kisgyermekeseket alkalmazni, mivel „nehezen kitermelhetőnek” érzik a kisgyermekes anyák foglalkoztatásával járó többlet-költségeket. A gyermekgondozási szabadságon lévő nőknek csak ritkán reális alternatíva, hogy vállalkozóvá váljanak.
A munkavállaló nőkkel szemben kétféle elvárás is megjelenik: egyrészt egy férfiakra szabott, rugalmatlan munkakörnyezetben kell dolgozniuk, ugyanakkor elvárás a hagyományos női szerepek betöltése is: anyaság, gondoskodás, család. A női munkavállalók, különösen a hivatásukat komolyan vevő nők nem jelennek meg példaként a médiában, hanem gyakorta elutasítóan, „karrieristának” bélyegezve, ugyanakkor nem pozitív szerepmodellek a három vagy többgyermekes nők sem. Továbbra is zajlik a kisgyermekes anyákkal szembeni diszkrimináció az állásinterjúk, az előléptetések, a visszatérések esetén. A munkaerő-piaci ki- és belépések önmagukban is jelentősen fokozhatják a diszkrimináció jelenlétét és mértékét.
A munkavállalás és a családi kötelezettségek összehangolása a többség számára nem csupán azért jelenthet gondot, mert nincs kire hagyni a gyereket, hanem azért is, mert másként nem oldható meg a rászoruló felnőtt (idős, beteg) hozzátartozó ápolása. A későbbre tolódott gyermekvállalás következtében gyakran szorulnak „szendvics” pozícióba mind a férfiak, mind a nők: a munkavállalás mellett egyszerre kell gondoskodniuk mind a kiskorú gyermekekről, mind az idős szülőkről, ami sokszor szinte megoldhatatlan feladatot jelent. Ez sok esetben odavezet, hogy az egyik félnek fel kell adnia a munkahelyét a gondozási feladatok ellátása érdekében. Ez a kényszerű megoldás jelentős jövedelemcsökkenéssel, a munkaerőpiacra való későbbi visszatérés újabb nehézségével, a későbbiekben pedig alacsonyabb nyugdíjjal jár.
A magyar nők jóval több időt fordítanak háztartási munkavégzésre, mint a férfiak, míg kevesebb a szabadidejük és kevesebb időt töltenek fizetett munkavégzéssel. A közfelfogás szerint „valódi munkaként” továbbra is a fizetett munkavégzés definiálódik. A párkapcsolatok, illetve a házasságok elején a felek hajlamosabbak több házimunkát közösen végezni, e gyakorlat azonban idővel megváltozik: leggyakrabban az első gyermek születése körüli időszakban.
A férfiak gyermekgondozással és neveléssel töltött ideje gyakran a nők által végzett házimunka vagy idősgondozás kiváltásaként jelenik meg. A gyermekgondozással összefüggő feladatok kiegyenlítettebb eloszlásúak, ahol mindkét szülő teljes munkaidőben dolgozik, mint ahol csak a férfi dolgozik és a nő háztartásbeli.
Bár a magyar társadalom egységesen és kiemelkedő módon családbarát a retorika szintjén, a fizetett munka és a családi élet összeegyeztetése még mindig főként női problémaként jelenik meg, ezzel párhuzamosan az otthon végzett gondozó-ellátó tevékenység, a „láthatatlan és fizetetlen” munka” presztízse alacsony.
A kisgyermekek napközbeni felügyeletének megszervezése elsősorban az óvodai ellátás szintjén működik kielégítően, bár például a főváros agglomerációjában nagy a zsúfoltság, és a felvétel során egyértelműen diszkriminálva vannak a kisebb testvérrel otthon lévő anyák. Regionálisan is nagyok a különbségek: a még működő bölcsődék 90%-a Budapesten és vidéki nagyvárosokban található. 2010-ben a bölcsődék száma 668, a férőhelyek száma 32516. A férőhelyek az igényeknek mindössze egytizedét tudják kielégíteni. A gyermekjóléti alapellátások infrastrukturális fejlesztése uniós forrásokból indult meg, 2013 végéig kb. 3500 új férőhely jöhet létre.
A bérek közti különbséggel kapcsolatban, ami az okokat illeti, különösen azonos végzettségű, beosztású, és munkakörű, de eltérő nemű személyek esetén, azok többnyire mindenféle racionalitást nélkülöznek, és alapjuk pusztán mélyen rögzült, helytelen konvenció.
Mindazonáltal a közszférában megvalósul a nemek közötti egyenlő bérezés a törvényileg meghatározott feltételrendszerből következően.
A bérkülönbségek főleg az alábbiakból adódnak: a statisztikák alapján a nők összességében később és kisebb arányban válnak gazdaságilag aktívvá, kisebb arányú részvételben jutnak el foglalkoztatásuk maximumához, kisebb arányát képviselik az aktív munkakeresőknek. Továbbá hamarabb elhagyják a munkaerőpiacot és jóval nagyobb körükben az inaktivitás, mint a férfiaknál. Emellett rendkívüli módon behatárolt, hogy pályafutásuk során milyen pozícióba juthatnak el: a felsővezetők között a nők alulreprezentáltak („üvegplafon”), továbbá horizontális foglalkoztatási szegregáció is érzékelhető („üvegfal”). Ez azt jelenti, hogy bizonyos foglalkozási ágak viszonylatában még mindig tartják magukat olyan nézetek, miszerint az „nem nőknek való”. Mindezen hibás berögződések leküzdése a gazdasági fejlődés szempontjából elengedhetetlen, hiszen abban a nőknek is részt kell venniük.
A fenti tények az alábbiak figyelembevételével rávilágítanak az egyik súlyos társadalmi problémára: a szülőképes korú nők között 1990 és 2010 között összességében 64-ről 41%-ra csökkent a házas nők aránya. Jóval nagyobb volt a visszaesés mértéke a gyermekvállalás szempontjából meghatározó 20–35 évesek körében. A házas többségből kisebbség lett. Mindez a családjogi státusz bizonytalansága mellett összekapcsolódhat a további életszakaszokban a szociális- és létbizonytalansággal is – a támasz hiánya, a magas szétválási valószínűség okán. Tehát a fentiek alapján a nők gazdasági kiszolgáltatottsága növekedhet: épp ezért a családi hátteret, a legbiztosabb „szociális hálót” meg kell erősíteni – ez is egyik fontos családpolitikai prioritás 2010 óta.
A nők munkaerő-piaci részvétele a férfiakénál általában alacsonyabb, ami azt mutatja, hogy a nők lényegesen nagyobb hányada marad távol a munkaerő-piactól, mint a férfiaké – főleg a családi és munkahelyi kötelességek összeegyeztetésének nehézsége miatt. A gazdaságilag inaktív nők korcsoportos megoszlásából kitűnik, hogy elsősorban fiatalabb életkorban maradnak távol a munkaerő-piactól. A 30 és 35 év közötti inaktív állomány több mint 80 százalékát a nők teszik ki. A nők munkaerőpiacra történő későbbi belépése egyértelműen a gyermekvállalással hozható összefüggésbe. Jelenleg, 2010-től a gyermekgondozási szolgáltatások kapacitásának növelése céljából (családi napközik) európai uniós források segítségével intenzív fejlesztés folyik.
A munkaerő-piaci kérdésekhez szorosan kapcsolódik a munkahelyi kötelezettségek és a család vagy magánélet összeegyeztetése. Manapság a negyedikek a keresőtevékenységet végző magyar nők Európában, akik a legtöbb háztartási munkát végzik a keresőmunkájuk mellett (Szlovénia, Észtország és Lengyelország után). Ezt sokan még ma is ún. női kérdésnek tekintik, mialatt mások már felismerték, hogy a férfiak szerepe a családi kötelezettségekben szintén nagyon lényeges. Magyarország az anyagi és más típusú ösztönzők széles tárházát alkalmazza annak érdekében, hogy támogassa a családokat és egyben az értékteremtő munkavégzést is.
Női jogi szervezettek
