„A 21 . században a világ visszatér az emberiség alapjaihoz: újból a termőföld, a víz, az élelem, az energia lesz a fontos . Furcsa dolog, de mi magyarok éppen annak vagyunk bővében, ami a 21 . században a világ sok helyén szűk keresztmetszetté válik.” (Kormányprogram)

Minden embernek joga van az alapvető emberi szükségletekhez elegendő javakra

Ma a Földön minden hatodik ember éhezik, öt percenként éhenhal valaki, minden negyedik ember lakóhelyén a levegő szennyezett, és a fejlődő országban élők átlagban csak kétharmadannyi ideig élnek egészségesen, mint a jóléti társadalmak polgárai.

Magyarországon:

  • szegénységi küszöb alatt él az emberek 16%-a;
  • túl sok ammónium van 1,6 millió ember az ivóvizében;
  • csaknem 1,5 millió lakos otthonában határérték feletti az ivóvíz arzéntartalma;
  • évente 1-4 ezer ember vízeredetű megbetegedést kap;
  • a születéskor várható átlagos élettartam férfiaknál 7 évvel, nőknél 5 évvel kevesebb,

mint az EU átlag (fiúcsecsemők várható életkora itthon 69 év volt 2008-ban, leányoké 77 év)

  • az életből a férfiak 55, a nők 58 évet töltenek egészségben, a többit betegségben;
  • a felnőtt lakosság több mint fele túlsúlyos;
  • a lakosság 16%-a sportos, 9%-a sportol, és
  • életünkből 42 évet boldogan élünk le, a többit boldogtalanul.

A biofizikai szükségletek (levegő, víz, étel, alvás, partner, anyagcsere, személyes biztonság-fedél) minimálisan szükséges minősége és mennyisége a hazai lakosság túlnyomó többsége számára elérhető. Nem így a világban.

Olyan világban élünk, ahol

  • a népesség 40%-a napi két dollárnál kisebb összegből, 1 milliárd ember még napi egy dollárnál is kevesebből él;
  • 1,1 milliárd ember (minden hatodik ember) nem jut egészséges ivóvízhez, és
  • 5000 ember meghal minden nap a szennyezett víz miatt;
  • 200 millió ember folyamatosan, 900 millió ember rendszeresen éhezik,
  • eközben 1,5 milliárd ember (a világ népességének leggazdagabb ötöde) a Földön megtermelt jövedelem 75%-ával él; és a megtermelt javak és a szolgáltatások 96%-át a népesség leggazdagabb 5%-a fogyasztja el;
  • évente 5 milliárd tonna élelmiszert állítanak elő (azaz átlagosan 1,95 kg-ot naponta és fejenként);
  • a világ száz legnagyobb jövedelemmel rendelkező gazdasági egységének listáján 58 ország és 42 vállalatbirodalom szerepel.

Az emberiség együttesen jelentősen túlhasználja a Föld által nyújtott természeti erőforrásokat. Az ezredforduló előtti és utáni évtizedekben az ún. globális problémák (környezetpusztulás, túlfegyverkezés, táplálkozási-egészségügyi anomáliák, vízhiány, éghajlatváltozás stb.) terhelik meg történelmünket. A világban a 3. évezred első évtizedében egyszerre három egymásra rakódó válságot kell kezelni, túlélni: pénzügyi válságot, természeti erőforrások válságát, kulturális válságot. Ezek bármelyike önmagában is humanitárius válságba fordulhat, és egymás hatásait is erősítik. A meglévő (pénzügyi, természeti, tudásbeli) erőforrás-korlátok miatt a rövid távú pénzügyi intézkedéseknek egyben a középtávú energia- és anyagforrás, és hosszú távú klímaproblémák megoldását is célozniuk kell; amennyiben a válságok békés megoldása a politikai cél.

A jóléti társadalmakban elfogadott igények (rekreáció, szociális vívmányok, luxusáruk stb.) és életviteli jellemzők egyszerre szülnek ellenérzést és igényt a fejlődő térségekben. Az igényeket és a szükségleteket határozottan meg kell különböztetni.

Az emberi szükségleteknek legismertebb modellje a Maslow piramis. A piramis alsó részein helyezkednek el az alapvető fizikai szükségletek, és a személyes biztonság: ameddig valaki ezekben hiányt szenved, nem tud más szükségletével, sem igényeivel foglalkozni. Egy éhes gyermek nem tud koncentrálni a tanulásra, egy bizonytalanságban élő, fagyhaláltól vagy árvíztől fenyegetett ember nem tud a település, a közösség céljaival azonosulni. Egy közösség, egy társadalom fenntarthatóságának egyik alapvető célja és elve, hogy minden tagja ki tudja elégíteni alapvető szükségleteit. Létfeltételeink többsége, mely létfeltételek egyben a földi élet létfeltételei is, az úgynevezett alapvető környezeti tényezők: tiszta levegő és ivóvíz, egészséges és elegendő élelmiszer.

A leginkább alapvető szükségletek a biofizikai szükségletek: levegő, víz, étel, alvás, partner, anyagcsere, személyes biztonság-fedél (azaz az ehető táplálék, a tiszta víz, a jó levegő, a társ, a biztonságos pihenés). A levegő, a víz, az élelem semmivel nem helyettesíthető, és radikálisan nem csökkenthető a szükséges mennyiség sem. A szükségletek közül részben helyettesíthető és csökkenthető: energia felhasználás, egészségügyi szolgáltatások, lakás, mobilitási lehetőségek. Szükséglet, mely az előzőeknél kevésbé határozza meg életünket: a biztonság (személyes, munkahelyi, tulajdoni, morális, családi, egészségi és forrásbiztonság), majd a szeretet és a társas kapcsolatok (barátság, család, bensőséges partnerkapcsolat). Végül, ám nem utolsósorban, az önbecsülés (bizalom, önérzet, mások megbecsülése, megbecsültség) és az önmegvalósítás (erkölcs, kreativitás, közvetlenség, problémamegoldás, előítélet-mentesség, tények tisztelete) is emberi szükséglet. A „szükségletek egyenlő esélyű biztosítása minden ember számára” a legrövidebb összefoglalása az emberi jogok összességének. A felsorolt szükségleteken túl minden más emberi vágy és elvárás az igények közé tartozik.

A szükségleteket saját úton és közösségi szolgáltatások révén is ki lehet elégíteni. Az építmények, infrastruktúra hálózatok a szükségletek és igények egyszerűbb, közös ellátását szolgálják ott, ahol az egyes emberek számára a természeti erőforrások közvetlenül nem elérhetők. Általában egyben közszolgáltatások is, azaz olyan szolgáltatások, amelyeket valamely közösség (állam, társadalom, önkormányzat) a tagjai számára biztosít, ezáltal az adott szolgáltatásokat nem egyénileg kell megteremteni. Mivel közszolgáltatások, a hozzáférést a közösség minden arra jogosult tagja számára egyenlő mértékben kell biztosítani. A rendszerek gazdaságosabban működtethetők magas népsűrűségű (városi) területeken, mint vidéken; ezt a tényt az ellátási egyenlőségnek alárendelten kell értelmezni.

Az emberi közösségek és az emberiség fennmaradása szempontjából a természeti szolgáltatások vagy ökológiai szolgáltatások ugyanolyan fontosak, mint a technológiai szolgáltatások. Másképpen: a természeti vagy ökoszisztéma szolgáltatások azok a természeti javak és funkciók, amelyek hasznosak az emberi közösségeknek. Helyettesítésük pazarló, és sokszor sikertelen. Ezért kötelező feladat a környezet védelme is.

A közszolgáltatás infrastruktúráiban a környezetvédelmi közszolgáltatások (ivóvíz ellátás, szennyvíz kezelés, hulladék kezelés, belterületi zöldfelület gondozás, természetvédelem, árvízvédelem), az energetikai ellátás (villamos energia szolgáltatás), az egészségügyi, a közoktatási, a szociális ellátás épített intézményrendszere is gyorsan fejlődik. Az infrastrukturális építményeken alapuló környezetvédelmi ellátórendszerek meglepő módon a környezet terhelését csak lokálisan csökkentik, mivel a terhelést más, kevésbé érzékeny, vagy kevésbé kockázatos befogadó környezetre terhelik rá. A jelenlegi infrastruktúra-szabványok előfeltételezik, hogy 20-30 év múlva is azonos szabványokkal lesz ellátható az adott szükséglet vagy igény. Ez egyáltalán nem biztos. A kisebb infrastruktúráknak jobb az alkalmazkodása, és jobb adaptációs képességekkel bírnak, mint a nagyméretű rendszerek. A nagyméretű, az ellátott emberek számától függetlenül minél nagyobb térség ellátását szolgáló létesítmények leggyakrabban említett előnye (biztonságossága) egyben hátránya is. Az üzemelési és ellátási biztonságra sokkal többen figyelnek nagy létesítmény, mint kicsi esetében, azonban üzemszünet vagy vis maior esetében a környezeti kockázat is sokkal nagyobb mind mértékében, mind az érintettek száma miatt. Az emberi jogoknak megfelelően a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés az arra jogosultak számára egyformán elérhető kell legyen. Az épített infrastruktúra azonban, figyelembe véve az ellátott közösségek méretét és az adott lakókörnyezet ökoszisztéma szolgáltatásait, különböző lehet.

Minden embernek joga van az élethez, a biztonságos és a méltó életkörülményekhez (lakóhelyhez, emberi közösséghez, ételhez és italhoz). Ez azt is jelenti, hogy szükséges

  • az egészséges élelmiszer és a magas szintű élelmiszer önrendelkezés biztosítása, valamint a termőtalajok és az erdők erős ellenőrzése (például nemzeti tulajdonban tartása révén);
  • az ivóvízellátással kapcsolatos kockázatok csökkentése érdekében a vízkészletek és hasznosításuk felügyelete;
  • az egyes emberek, közösségek, és az ország energiafüggőségének csökkentése;
  • a katasztrófavédelem erősítése.

Az éghajlatváltozás, és a környezetkárosító, felelőtlen viselkedésformák - legyenek azok fogyasztói, vagy vállalatvezetői felelőtlen döntések – súlyosan veszélyeztetik emberi jogainkat, és mások emberi jogait.

Minden embernek joga és kötelessége felelősen, tehát közösségének megfelelően viselkedni. A személynek kötelességei vannak a közösségével szemben, azaz közössége megmaradásáért. Az ember társas lény, a személyiség szabad és teljes kifejlődése közösség nélkül lehetetlen. Jogainak, szabadságának gyakorlása tekintetében senki sincs alávetve más korlátozásnak, mint a mások jogai, illetve a demokratikus társadalom erkölcse, közrendje és általános jóléte tiszteletben tartása, mely tehát mindenkinek kötelessége.

Az embert egyéni szükségletek mellett közösségi (társas) szükségletek is jellemzik, melyeket csak megfelelő méretű, működőképes közösségek biztosíthatnak. Ha nincsenek körülöttünk más emberek, nem szocializálódunk, emberidegenné válunk. Stabil közösségekben a szokásjog, társadalmakban a jogszabályok teszik kiszámíthatóvá a viszonyokat és helyzeteket. A közösségért végzett teljesítményeket nem értékelő, azokat el nem ismerő közösségekben a család, a kisközösség is szabadul minden olyan, korábban természetes feladatától, amelyet jogi vagy gazdasági szabályozók nem tesznek kötelezővé számára.

A közösségi, társadalmi szükségletek részben az egyéni szükségletek közösségi szinten való megjelenéséből, másrészt a közösség, mint működő, ember- alkotta rendszer fennmaradásának és fejlődésének feltételrendszeréből adódnak össze. Az élő közösségek a letéteményesei a kulturális sokszínűségnek is. Lakóhelyi közösségeken belül meg lehet és meg kell őrizni a különböző kulturális identitással bíró csoportok közötti személyes kapcsolatokat, mert ezek adják a helyi társadalom szövetét. A közös értékek alapján működő közösségek sokfélesége és ezek egymással való együttműködésének gyakorlata fontos a földi, minket fenntartó környezet szempontjából is. A társadalom, az emberek közössége, hosszú távon - az élet jogán - a fenntartható környezethasználatban érdekelt.

Magyarország a világ azon 18 országa közé tartozik, ahol fogy a népesség. Az elmúlt 20 évben 5%-kal csökkent a hazai népesség. Csak a családok 4%-a nagycsalád, de itt él a gyerekek 25%-a. A világ másik 168 országban ellenben rohamosan növekszik a népesség. Naponta 210000, másodpercenként 2-3 fővel több ember él a Földön. A magyar embereknek egyszerre kell ismerniük és érteniük a globális túlnépesedés és a csökkenő lakosság folyamatait és következményeit.

Egyes helyeken, így különösen Európában, és Magyarországon is, több évtizede folyamatosan csökken a lélekszám, ami súlyosan veszélyezteti a szociális ellátórendszerek, a nyugdíj, az egészségügyi ellátás ma megszokott szintjét. Az egyes rendszerszintű döntések léptékét és irányát az adott rendszer által képviselt közösség kell megszabja. A globális túlnépesedés semmilyen eszközzel nem kezelhető egy elöregedő népességgel és csökkenő születésszámmal bíró térségben. Egy régió, kistérség vagy település képviselője, tisztviselője számára a fenntartható fejlődés célja az adott közösség fennmaradása. Ezen a szubszidiaritási alapon összeegyeztethetők a globális demográfiai robbanással, és a lokális demográfiai csapdahelyzettel (demográfiai apállyal) kapcsolatos célok és feladatok. A szociális vívmányok (nyugdíjak és nyugdíjszerű ellátások, támogatott közszolgáltatások sokfélesége) megőrzése érdekében – amennyiben ezek szükségesek a társadalom fennmaradásához – gondoskodni kell rövid-, közép- és hosszútávon is a szükséges gazdasági aktivitásról, elsősorban a munkapiaci aktivitásról.

A Föld eltartóképessége – hogy hány ember élhet rajta - nem ismert, azonban biztosan nem növekszik korlátlanul. A modern emberi tevékenységek túlnyomó többsége csökkenti az eltartóképességet, például környezetszennyezésen, vagy a megújuló erőforrásokat fenntartó folyamatok károsításán keresztül. A népességnövekedést az új és új erőforrások bevonása teszi lehetővé. Az ember még mindig egyre több anyagot, élőlényt és jelenséget képes önmaga erőforrásául felhasználni. Erőforrás-feltaláló képességével és gyors tanulásával (azaz egyéni és csoportviselkedésének gyors megváltoztatásával az újfajta erőforrások maximális hasznosítása érdekében) alakította és alakítja saját képére az ember a Földet, amelyhez ugyanebben a sebességben nem képes alkalmazkodni.

A környezetátalakítás sebessége – földi léptékben – gyorsabb, mint volt a jégkorszakoké, és olyan gyors, mint lehetett az aszteroida becsapódás okozta átalakulás, mely egyes elméletek szerint a Kréta és a Harmadidőszak határán a földi élővilág látványos átalakulását, számos faj, sőt, rendszertani osztály kihalását is jelentette. A változó környezetben számos élőlény faj kipusztul, főleg az úgynevezett szűktűrésű fajok közül. Eközben a tágtűrésű, sokféle erőforrást hasznosítani képes, és változatos környezetben is megélő fajok elszaporodnak.

Környezeti kockázatok: mérgek és vészek

Az ember - biológiai lényként és tudatos lényként - nem alkalmazkodott ahhoz a környezethez, amelyben most többségünk él. Nem alkalmazkodott hozzá, tehát a környezet alkalmatlan vagy nem optimális (veszélyes, egészségtelen) a számára. Újfajta erőforrásaink melléktermékei és mellékhatásai nagyon gyakran egészségtelenek vagy mérgezőek. Az intenzív emberi életműködés – különben természetes – melléktermékeit, azok mennyisége miatt, nem tudja a humán élőhely maradék ökoszisztémája hasznosítani, körfolyamatban tartani. A hiányos ökoszisztéma-funkciókat hivatottak pótolni az infrastruktúrák.

A fenntartható társadalmat az emberi méltóságon alapuló társadalmi béke és biztonság is jellemzi. A jelenlegi tudás szerint elméletileg sem érhető el a Föld 6,7 milliárd embere számára a fejlett világ átlagos életszínvonala és életminősége. Az egyenlőtlenség önmagában konfliktusforrás, és az egyenlőtlenség mértéke egyre nagyobb. Felismert társadalmi szegregáció mellett nem várható a biztonság javulása. A társadalmi biztonság érdekében szükséges, hogy a lehető legtöbb ember kielégítő (emberhez méltó) életet éljen, részesüljön az adott térségekben létrehozott hasznokból, ahol minél kisebb az externális (okozója által meg nem fizetett, másokra átterhelt) környezeti károkozás.

A modern, agresszióra is vezető konfliktusok között környezeti konfliktusok is megjelentek: az ivóvíz-szükséglettel, az energiaigénnyel, a hulladékkezeléssel, az élelmiszerellátás biztonságával, a kémiai biztonsággal, vagy az éghajlatváltozás-okozta lakhatási ellehetetlenüléssel kapcsolódva.

A túlhasznosított természeti erőforrások, és az emberi tevékenység miatt megváltozó természeti jelenségek és folyamatok is vészhelyzeteket generálnak. A folyók felsőfolyási szakaszán zajló intenzív erdőirtások váratlan méretű árhullámokat és magas hordaléktartalmú folyóvizeket jelentenek alsóbb szakaszokon, ezek minden megfizetett és továbbhárított költségével együtt. Az éghajlatváltozás miatt néhány éven belül víz alá kerülnek lakott tengerpartok. A humán mobilitás, és a helyhez alkalmazkodott természetes ökoszisztémák egyszerűsödése, átalakulása miatt kártevő, kórokozó vagy magas kiszorítási képességű (inváziós) fajok lepik el a tájakat.

A környezeti kockázatok érintettek általi felismerése és elfogadása vagy elutasítása vonatkozásában figyelembe kell venni a helyi környezetszociológiai helyzetet. Növeli a kockázatviselési hajlandóságot a mindennapi megélhetési nehézség, a hagyományosan elfogadott alacsony életminőség (az ún. veszélyviselés tradíció). A veszélyérzet csökkentésében a gazdasági szféra is érdekelt lehet, míg a tudomány és civilek képviselői általában tudatosítják a veszélyeket. A globális verseny oda viszi a munkát (amennyiben az áthelyezhető), ahol a környezetet és a munkaerőt legjobban ki lehet zsarolni. A felismert, nyilvánosságra került szennyezések okozta lakossági veszélyeztetés miatt elvileg károkozói, leggyakrabban azonban – gazdátlanság miatt - állami (költségvetési) felelősségvállalásban zajlik a mentés és a kármentesítés.

A megújuló erőforrások természetes folyamatok révén, emberi beavatkozás nélkül újratermelõdnek (például erdő, vad, hal, talaj, víz, szél, napsugárzás), néhányuk újratermelhető. Az újratermelődés üteme meghatározza a hasznosíthatóság, kiaknázás mértékét (ezen mérték felett túlhasznosításról beszélünk). A regeneráció biztosítása azt is jelenti, hogy a megújuló erőforrások használatának korlátja a hosszú távú regenerálódás. A megújuló erőforrással gazdálkodók nem zsarolhatják ki azt, mert az erőforrás elvész (például a talajjal gazdálkodónak, vagy az erdőtulajdonosnak vissza kell forgatnia valamennyit a megtermelt haszonból).

A vízzel való fenntartható gazdálkodás alapvető stratégiai kérdés, életkérdés. A vízvagyon a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon része. Magyarország természetföldrajzi adottságainál fogva jelentős vízkészletekkel rendelkezik: édesvízkészletünk európai viszonylatban bőséges, a felszín alatti vizek (ivóvízbázisunk) utánpótlódása 2 milliárd köbméter évente, a készletek jelentősen meghaladják a fogyasztást. A felszíni vízkészleteink 118 milliárd köbméterre becsülhetők évente, az erőforrás a szomszédos országok vízgyűjtőin zajló tevékenységektől függ.

A nem megújuló erőforrások elvileg nem, vagy csak több, mint 100 ezer év alatt termelődnek újra. A gyakorlatban a néhány száz év alatt újratermelődő parafa, a természetes szűrőkön keresztül néhány év alatt megtisztuló víz, és a föld mélyének nem utánpótlódó, de észrevehetetlenül kicsi mértékben lehűlő hőmérséklete megújuló erőforrásnak számít. A szerves kötésű (pl. növényi) széntartalom humusszá alakulása, majd 5-10 millió év után ásványosodása (biokémiai, majd geokémiai szénülése) „időn túli megújulásnak”, azaz nem megújulásnak számít. Véges erőforrások birtoklása mindig helyzeti előnyt jelent, míg megújuló erőforrásaink fenntartásához szükséges befektetéseket nem mindig ismerik el a kívülállók, és a tulajdonjog is bizonytalanabb. Mind a megújuló, mind a meg nem újuló erőforrásokat alkalmazó ipari technikák között számos olyan van (pl. atomipar, vegyipar, motorizáció és szállítás), amely lokális katasztrófát és globális méretű környezetkárosodást is okoz. A tradicionális kézműves tevékenységek is lehetnek környezetszennyezők és egészségkárosítók. A manufakturális fémművesség, a cserzővargák munkája környezetszennyező volt. A tradicionális indiai kelmefestők manapság is mérgekkel dolgoznak, és talajt, vizeket, levegőt mérgező anyagokat bocsátanak ki üzemeik. Önmagában a „hagyományos” nem mindig jelenti azt is, hogy „környezetbarát”. Legtöbbször azonban igen.

Az ásványi erőforrások (ércek, szénhidrogének) többségükben nem megújulók, azaz kimerülők. A helyettesíthetőség elve szerint a nem megújuló erőforrásokat lehetőleg megújuló erőforrásokkal és a tőke más formáival kell helyettesíteni, felhasználásuk esetén. A nem megújuló erőforrást felhasználó azonban, hacsak lehetséges (szinte mindig lehetséges), nem fizeti meg az erőforrás helyettesítének értékét, azt ráhagyja másokra, jövő generációkra. Ezt a használó által meg nem fizetett költséget externális vagy externalizált költségnek nevezik.

A szén (lignit, barnakőszén), a kőolaj, a földgáz meg nem újuló fosszilis energiaforrásaink. Adottságaink miatt kitermelésük elég költséges. Új lelőhelyek, készletek felfedezése nem várható. A jelenlegi energiaforrás-szerkezet és fogyasztási ráták mellett, csak hazai erőforrásokra épülve fosszilis energiaforrásaink 20-50 év alatt kimerülnek. Lehetséges választás, hogy a hazai erőforrásokat csökkenő mértékben hasznosítjuk, miközben gyorsítjuk az alternatív erőforráson alapuló energiatermelési beruházásokat.

A fenntartható fejlődés céljai időben alapvetően változatlanok (a történelmi korokat tekintve); részleteiben függnek attól, hogy milyen humán entitás (nemzetközi szervezet, állam, lakóhelyi közösség stb.) fogalmazza meg. A fenntartható fejlődés céljai középtávú politikai tervezésben (4 év) alig értelmezhetőek; ám többféle, összehangolt gazdasági-jogi szabályozó segítségével hosszú távon elérhetők.

A fenntartható fejlődéshez számos alapelvet, és ezzel együtt értéket fogalmaztak meg mind az ENSZ, mind az EU keretében. A legfontosabbak, melyek nagymértékben azonosak az emberi jogokkal is, és azokból levezethetőek:

  • Jelen és jövő nemzedékek esélyei. A fenntartható fejlődés célja az emberek (és közösségeik) fennmaradása. A jelen nemzedékek fejlődési és környezeti szükségleteit úgy kell kielégíteni, hogy ne veszélyeztessük a jövő nemzedékek esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék saját szükségleteiket.
  • Társadalmi igazságosság, emberi jogok. Mindenki számára biztosítani kell az alapvető emberi jogokat. A tanulásra és tudás, információ megszerzésére mindenkinek azonos esélye legyen. El kell ismerni mindenki jogát a méltányos életfeltételekre. 
  • Környezeti eltartóképesség, természeti erőforrások, biológiai sokféleség. Fenntartható módon kell gazdálkodni a természeti erőforrásokkal, figyelembe véve a környezet eltartóképességének korlátait. Ennek részletei: erőforrások körültekintő és takarékos használata, a hulladékkeletkezés csökkentése, a természetes és az előállított anyagok újrahasznosítása, a természet sokféleségének óvása.
  • A szakpolitikák összhangja és szubszidiaritás. A szakpolitikákat a rendelkezésre álló legjobb tudás szerint, és az érintettekhez lehetséges legközelebbi kell kidolgozni, értékelni és végrehajtani. Ennek során a gazdasági, a szociális és a környezeti szempontokat, és azok összefüggéseit is figyelembe kell venni. 
  • Helyi értékek védelme. Törekedni kell a közösségek szükségleteinek helyi szinten, helyi erőforrásokból történő kielégítésére, a környezeti problémák helyben történő megoldása. Kerülni kell a környezeti problémák más régióba vagy országba történő exportálását. A helyi sajátosságokat, a helyi identitáselemek lényegét meg kell őrizni.
  • Információ és társadalmi részvétel. Mindenki számára biztosítani kell a megfelelő hozzáférést a társadalmi-gazdasági közéletre, a döntéshozatali folyamatokra, a környezetre vonatkozó információkhoz.
  • Társadalmi felelősségvállalás. Erősíteni kell a vállalkozások társadalmi felelősségvállalását, a magán- és a közszféra közötti együttműködést. A fenntartható fejlődés, a magasabb életminőség elérése érdekében csökkenteni és korlátozni kell a termelés és a fogyasztás nem fenntartható módjait.
  • Elővigyázatosság és megelőzés elve. Az elővigyázatos megközelítés azt jelenti, hogy nem szabad a környezetbe beavatkozni akkor, ha a környezetre gyakorolt hatásai ismeretlenek vagy/és nem tárhatók fel. Az emberi tevékenységeket ennek az elővigyázatossági elvnek a figyelembevételével kell tervezni és végrehajtani, illetve meg kell előzni, – s ahol ez nem lehetséges – mérsékelni kell a természeti rendszereket és az emberi egészséget veszélyeztető környezetkárosító, környezetszennyező tevékenységeket, különösen a jelentős vagy/és visszafordíthatatlan beavatkozásokat.
  • A szennyezők felelőssége (használó fizet, fogyasztó fizet elve). Az áraknak tükrözniük kell a fogyasztással és termeléssel kapcsolatos tevékenységek, illetve rendszeres és akut hatásaik valós költségeit a társadalom számára, beleértve a természeti erőforrások használatának költségeit. A környezetkárosító, környezetszennyező tevékenységet folytatóknak kell viselniük minél nagyobb mértékben a környezet terhelésének (legyen az rutinszerű környezetterhelés – pl. hulladékkezelés – vagy egyszeri baleset) anyagi következményeit.

A fenntarthatatlanság oka erkölcsi: a hasznok privatizációja, a terhek társadalmasítása. A fenntartható fejlődés legfontosabb akadályai a következő emberi tévedések: „a növekedés lehetősége végtelen”; „a hatékonyság javítása majd megoldja”, „a növekedés nem szükségszerűen jár együtt a környezet terhelésével”. Sajnos ezek a tudati akadályok már sokszor bizonyultak legyőzhetetlennek: „... minden látszattal ellentétben végső soron nem gazdasági tartalékaink mennyiségétől, hanem értelmi és érzelmi képességeink intenzitásának növekedésétől függ az Emberiség sikere vagy kudarca.” (P. Teilhard de Chardin)

Környezettudatos viselkedés

A fenntartható fejlődés érdekében a termékeket és szolgáltatásokat egyrészt az emberhez, emberiséghez méltó életmódhoz tartozó szükségletekre kell előállítani. Másrészt ezeket az árukat eleve úgy kell tervezni, hogy összes életszakaszukban (nyersanyagok kitermelése és termelőeszközök fenntartása, feldolgozás, fogyasztás, hasznosítás, igénybevétel, ártalmatlanítás során) a lehető legalacsonyabb környezetterhelésük legyen. A termelés természeti erőforrás-igényét folyamatosan tovább kell csökkenteni, humán erőforrás igényét növelni. Ezeket egyrészt a termelés öko-hatékonyságának növelésével, másrészt a hulladékgazdálkodás fejlesztésével, illetve a térben közeli gazdasági tevékenységek anyag- és energiaforgalmának összehangolásával és minél több anyag körfolyamatban való használásával lehet elérni.

Árufogyasztást megfelelőbb árufogyasztással kell helyettesíteni. A magas munka- és tudásigényű termékek ugyanis általában emberbarátabbak, és környezetbarátak is. A főként tőke- és szállításigényes termékek ezzel szemben nem környezetbarátak. A munkaerőigényes és tudásigényes termékek tehát vonzóbbak.

Árufogyasztást lehet megfelelőbb szolgáltatásvásárlással helyettesíteni. A szolgáltatásvásárlás szinte mindig közösségen belüli foglalkoztatást is jelent. A szolgáltatások a fontos képességekkel bírók munkaidejét, humán erőforrást hasznosítanak. Emiatt a szolgáltatásokra épülő gazdasági egységek általában stabilabbak – valós szükséglet esetén -, mint a nyersanyagokra vagy tőkére épülő gazdasági egységek. A szolgáltató (amennyiben egyben gyártója is valamely termelőeszköznek vagy segédanyagnak), a termelőeszköz tartósságában, fennmaradásában érdekelt.

A nemzetközi kereskedelem fontos, nemcsak az ellátásban, hanem a békés kapcsolatok fenntartásában is. A termékek többségét azonban nem távolsági, hanem közeli kereskedelemben érdemes megvenni, minél közvetlenebbül. Jó lenne, ha alapszükségletei legalább háromnegyedét mindenki közvetlen környezetéből (például megyéjéből) elláthatná. Nemcsak a távolról szállítás, hanem a hosszú kereskedelmi láncolat is növeli a környezetszennyezést, és a társadalmi igazságtalanságot is. A hosszú kereskedelmi láncba termelő gazdának az értékesített (végső) jövedelem 40%-a, ha marad. A rövid ellátási, kereskedelmi láncok, különösen alapszükségletek esetén, létfontosságú elemei a fenntartható, fennmaradó közösségeknek.

„A gazdasági fejlődés társadalmi értelemben akkor fenntartható, ha széles társadalmi bázison nyugszik, minél több ember részt vesz a javak előállításában és élvezi azok előnyeit. Ennek megfelelően – az Európai Unióban is, a Lisszaboni Stratégia keretében – alapvető stratégiai cél a versenyképesség és a foglalkoztatás növelésének együttes megvalósítása, az európai foglalkoztatási stratégiában nevesített teljes foglalkoztatás elérése (ami azt jelenti, hogy a gazdaságilag aktív korú népesség 70 százalékának van munkahelye).” Nemzeti Fenntartható Fejlődés Stratégia

A tudatos fogyasztást segítik a beépített környezeti költségek, a kereskedelmi árujelzések (címkék, jelképek, logók, jelzések) , a termelői és kereskedői oldal társadalmi felelősségvállalása (pl. a reklámetikán keresztül), az információs esélykiegyenlítés, és a közösségek önszerveződései.

Az etikus fogyasztás régóta meglévő törekvése, hogy csökkentse a harmadik világ, a fejletlenek, a volt gyarmatok kiszolgáltatottságát, tisztes jövedelem biztosítása révén. Ennek módját méltányos kereskedelemnek, fair trade-nek nevezik. A termékek Fair trade címkét viselnek. A rendszerhez csatlakozó termelők megismerik és érvényesítik az emberi jogokat. Nem alkalmazhatnak rabszolgamunkát, gyermekmunkát, illetve a bevételükből helyben iskolát, ivóvíz-hálózatot, egészségügyi intézményeket kell létesíteniük. A méltányos kereskedelem importőrei közvetlen kapcsolatban állnak a termelőszövetkezetekkel, mindig méltányos árat fizetnek a termékekért (akkor is, ha a világpiaci ár esik), gördülő, értékesítés előtti méltányos hitelt biztosítanak a termelőknek, és segítik a bio-termelés módszereinek terjedését. Ma már az etikus, felelős közbeszerzés feltételei is kialakulóban vannak, legalábbis az Európai Unióban.

A környezettudatosan, vagy környezetvédelmi szempontokat alkalmazó beszerzés (zöld beszerzés) során az ajánlatkérő környezeti szempontokat alkalmaz a beszerzésében, azaz minél több, de legalább egy, egyértelműen azonosítható környezeti vagy környezetvédelmi szempontot megjelenít a beszerzés tárgyában, részletes leírásában (műszaki feltételek stb.), a beszállítótól elvárt követelmények között (pl. alkalmassági feltétel), a szerződés feltételeiben, vagy a kiválasztásban. A beszerzendő termékek és szolgáltatások kiválasztásakor azok egész életútja (azaz: előállítás, szállítás, használat/működtetés, hulladékká válás) során keletkező környezeti hatásokat kell figyelembe venni, s a környezetet legkevésbé terhelő, az erőforrások kimerülését csökkentő alternatívát kell kiválasztani. A Környezetbarát Termék/Szolgáltatás jelzést viselő áruk mellett sok, környezetvédelmi tartalmat hordozó egyéb minősítés (lakcímke, energiahatékonysági besorolás stb.) is egyszerűvé tehetné a zöld beszerzéseket. A zöld beszerzés logikája és gyakorlata szerint lehet esélytudatos beszerzést folytatni. Ezt a gyakorlatot felhasználva hozta létre 2011-ben az Európai Unió a felelős közbeszerzés módszertanát.

Az emberi jogokhoz kapcsolódóan fogalmazta meg az ENSz keretein belül 189 tagállam az úgynevezett Milleniumi Fejlesztési Célokat. Eszerint 2015-ig globálisan véget kívánunk vetni a súlyos szegénységnek és éhínségnek; mindenkire kiterjesztjük az alapfokú oktatást; segítjük a nők felemelkedését; csökkentjük a gyermek- és anyai halandóságot; megállítjuk és elkezdjük visszafordítani a HIV/AIDS és a malária terjedését; biztosítjuk a környezeti fenntarthatóságot; a jó kormányzás gyakorlatát nemzetközi kapcsolatainkban is érvényesítjük. A nyolc fejlesztési célból a hetedik (Biztosítjuk a környezeti fenntarthatóságot) a következő részcélokat tűzte ki: a fenntartható fejlődés elveit beépítjük a nemzeti politikákba és programokba; visszafordítjuk a környezeti erőforrások csökkenését; globálisan felére csökkentjük azoknak az arányát, akik tartósan nem jutnak egészséges ivóvízhez; és 2020-ra jelentősen javítjuk legalább 100 millió nyomornegyedben lakó ember életkörülményeit.

Mindenki számára reményt ad az a tény, hogy az emberiségnek megvan a képessége arra, hogy a fejlődést harmonikussá tegye, vagyis biztosítani tudja a jelen igények kielégítését anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk lehetőségeit saját igényei kielégítésére.