1848-1920
Az 1848-as forradalommal Magyarország új korszakba lépett. Az 1848. április 10-én az uralkodó által szentesített ún. áprilisi törvények megvalósították a polgári demokratikus berendezkedést, biztosították a polgári szabadságjogokat: a – korszakra jellemző korlátozott – választójogot, a „sajtó szabadságát, censura eltörlését”, a bevett keresztény felekezetek egyenjogúságát, stb. A szabadságharc bukását követő majd két évtizedes abszolutista elnyomás alatt a magyar nemzet a passzív ellenállás eszközét alkalmazva nem fizetett adót, nem vett részt a közügyekben, ezzel is tiltakozva a forradalom és szabadságharc vívmányainak sárba tiprása ellen. Az 1867-es kiegyezéssel beköszöntöttek a „boldog békeévek”, hazánk alkotmányos monarchia és – korlátozott – parlamenti demokrácia lett. A dualizmus időszakára tehetőek emberi jogi szempontból olyan eredmények, mint a nemzetiségi törvény elfogadása, vagy a zsidó vallás teljes egyenjogúsítása.
Az I. világháborút követően az Osztrák-Magyar Monarchia fölbomlott. Az őszirózsás forradalmat követő rövid életű első köztársaság ugyan tovább szélesítette a választójogot, egyenjogúságot ígért a nemzetiségeknek, meghirdette a földosztást, ám ezek megvalósítására nem volt lehetősége, a kormány átadta a hatalmat a kommunista diktatúrának. Az 1919-es Tanácsköztársaság 133 napja alatt általános választójogot, napi 8 órás munkaidőt vezettek be, deklarálták a nemzetiségek jogait, ugyanakkor megkezdődtek az államosítások és kisajátították a közép- és nagybirtokokat. Emellett kíméletlenül felléptek az új rendszer ellenségeivel szemben: az ún. „vörösterrornak” kb. 200-300 halálos áldozata volt Magyarországon. A Tanácsköztársaság bukását követő zavaros hónapok után 1920. március 1-től Horthy Miklós lett az államfő, ezzel Magyarország története új korszakba lépett.
1920-1945
A két világháború közötti időszak a trianoni békeszerződés okozta tragédia feldolgozásával, a harmadára csökkent területű ország újjáépítésével kezdődött. A nehézségek ellenére stabil konszolidációs időszak következett, melyet az emberi jogok érvényesülése mellett a polgári jogok gyakorlásának némileg korlátozott formája jellemzett (pl. korlátozott választójog). Ennek ellenére több történész véleménye szerint Magyarország – a térségben egyedülállóként – egészen a német megszállásig demokratikus jogállamnak tekinthető.
A korszak második felében – a belpolitikai jobbratolódás, ill. a külső (német) nyomás hatására – megszülettek az ún. zsidótörvények, melyek korlátozták a zsidó vallású, ill. származású állampolgárok jogait, az ország 1944. március 19-i német megszállását követően pedig megkezdődött a nácik által nemkívánatosnak tartott csoportok (pl. zsidók, romák, stb.) szisztematikus összegyűjtése, deportálása, megsemmisítése – a vészkorszakban több százezer honfitársunk vesztette életét. A kollaboránsokkal szemben ugyanakkor sokan vállalták akár életük kockáztatását is a zsidók megmentéséért. A zsidó származásúak mellett több százezerre tehető azon katonák és civilek száma, akik a világháború során életüket vesztették. Összesen kb. 830-950 ezer ember esett a háború áldozatául, ezzel lakosságszám-emberveszteség arányát tekintve világviszonylatban harmadik helyre kerültünk.
1945-1953
A második világháború végén Magyarországot megszállta a Vörös Hadsereg. A szovjet szféra részeként Magyarországon kommunista kormányzat felállításáról született döntés. Rákosi Mátyást, „Sztálin legjobb tanítványát” választották meg a Magyar Kommunista Párt főtitkárának. A magyar kommunisták – a megszálló szovjetek támogatásával – felszámolták a jobbközép Független Kisgazdapártot, majd később, 1948-ban a Szociáldemokrata Pártot kényszerítették a velük való egyesülésre, annak érdekében, hogy megalakíthassák a Magyar Dolgozók Pártját. Egy évvel később a választásokon csak egy listára szavazhattak a választók, ami precedens nélküli eseménynek számított a magyarországi választások addigi száz éves történetében. A történtek a kommunisták leplezetlen uralmát fémjelezték Magyarországon. A választásokon a fenyegetettség hatására alternatíva hiányában is kilencvennégy százalékos volt a lakosság részvétele.
A rezsim ideológiája leninista, marxista és sztálinista elemekből tevődött össze. Fő pillére az osztályharc volt, ami társadalmi osztályokra osztotta fel az embereket annak érdekében, hogy ellentéteket szítson köztük. Távlati dimenziójában az osztályharc végül a munkásosztály teljes győzelmével ért volna véget, ami proletárdiktatúrához vezethetett volna. A kommunista rendszernek jogában állt kirekeszteni és megsemmisíteni azokat, akik nem értettek egyet a párt ideológiájával. Annak ellenére, hogy a magyar rendszer egypártrendszeri pártdiktatúrában teljesedett ki, a proletariátus igen messze állt a hatalom megragadásától.
A kommunisták egyetlen célja a hatalom feltétlen megszerzése volt, és ezt erőszakkal el is érték 1945 és 1949 között. E négy évet és az azt követőket az emberi jogok lábbal tiprása jellemezte Magyarországon: tömeges deportálás a gulágra, internálás, letartóztatások, bebörtönzés és gyilkosságok történtek a Sztálin-inspirálta politikai tisztogatási hullámok közepette, valós és képzelt ellenségekkel szemben. A végső cél a szabad gondolkodás, az egyén, bármiféle autonómia és a civil társadalom teljes felszámolása volt. A civil szó egyáltalán nem is létezhetett.
A rezsim a terror, az erőszak és az egzisztenciális ellehetetlenítés eszközeit használta arra, hogy irányítása alatt tartsa az embereket. Péter Gábor volt az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) teljhatalmú vezetője, amely a sok kegyetlenségért, brutalitásért és a politikai tisztogatások végrehajtásáért volt felelős. A túláradó terror ugyanakkor olyan öngerjesztő folyamatot indított el, ami még a vezető réteget is elérte és koncepciós perekbe torkollott. Ezek egyik áldozata volt a kommunista, belső körökhöz tartozó Rajk László. Rákosi, aki Rajk személyében fenyegetést látott pozíciójára, megvádolta és 1949 májusában koholt vádak alapján letartóztattatta. Rajkot, aki korábban nagy népszerűségnek örvendett a kommunisták körében, hamar elítélték árulásért és kivégezték.
A rezsim másik „eredménye” az úgynevezett kulák-lista volt. Minden parasztot és földművest, akinek volt földje, annak méretétől függetlenül óriási többletadó befizetésére kötelezték. A magántulajdont elkobozták, államosították. Megindult a mezőgazdaság kollektivizálása, ami a város felé tartó migrációs hullámokba torkollott, és földönfutóvá tette a kisbirtokos réteget. Az irracionális gazdaságpolitika magas inflációval járt, és országszerte élelmiszerhiányhoz vezetett.
Az egyházak is a rendszer ellenségének számított. Az ország vezetésének nem jelentett akadályt az egyházak „megzabolázása”. A kevésbé jól szervezett protestáns egyházak gyorsabban engedtek a kommunista nyomásnak, míg a katolikus egyház kitartóbban ellenállt. 1949-ben a magyar katolikus egyház fejét, Mindszenty József bíborost letartóztatták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték árulás és rendszerellenesség vádjával.